A szivárványhídig vezető út…

Szeretnék némi tanácsot adni Nektek, hogy hogyan is mennek ezek a szomorú dolgok. Ezek a saját tapasztalatimból épülnek fel, lehet más nem ért vele egyet, máshogy kezeli. Nem vagyunk egyformák. Egy axihoz talán nem fűződik akkora szeretet mint egy olyan állathoz aki a szívünkhöz nőtt, aki szeretett minket, akiért érdemes volt minden nap hazamenni. Én már megjártam mindet, olyanokat vesztettem el, akiknek éveket adtam volna az enyémből, ha tehettem volna, gondolkodás nélkül. Volt eutanáziánk is, de volt hogy életért küzdöttem és orvossal a fülemen próbáltam újraéleszteni állatkámat, mert még láttam esélyt, és olyan hirtelen romlott az állapota, hogy csak az járt a fejemben, hogy meg kell mentenem, hisz napok óta nem alszok miatta, óránként etetem, itatom, inhalálunk, szívom az orrát hogy életben maradjon, van még benne erő és bennem is, megcsináljuk… és rendbe fog jönni, de nem sikerült. Nem is akkor fájt, hisz megijedni nem volt időm, tettem, amit csak meg tudtam érte tenni, gépiesen akár egy robot, könnycsepp nélkül, de kénytelen voltam végignézni haláltusáját. És mikor felfogtam hogy vége, mikor már 2 perce nem dobbant a szíve akkor szakadt rám az elmúlt napok fájdalma, és a tehetetlenség érzése, hogy vajon, ha ez vagy az, vagy ha….. meg lehetett-e volna menteni. Ezekhez van hogy évek kellenek, és van hogy utólag látja be az ember, hogy lehetett volna máshogy talán jobban is dönteni. Ezekről írnék kicsit.

Valószínűleg tudjátok, hogy a halálnak lelki szempontból 5 fázisa van.

1. elutasítás
2. düh
3. alkudozás
4. depresszió
5. belenyugvás

Minthogy nem velünk történnek meg az események, hanem valaki olyannal akit szeretünk, így a fázisok kicsit átalakulnak, de azért a fő váza megmarad.

Hogyan jutunk el az egyes fázisokig?

Alapvetően az út elég sablonos az egyes pontig az elutasításig. Az állat elkap valami kisebb betegséget, amikor fel se merül, hogy már nem lesz velünk sokáig. Ilyenkor nyugodtak vagyunk, járunk kezelésekre, pozitívan gondolkodunk. Sajnos hajlamosak vagyunk ilyenkor pozitívabban látni az állat helyzetét, mint amilyen ténylegesen.
Idővel pedig jön majd vagy a felismerés, vagy az orvosi eredmény, hogy bizony ebből könnyedén halál lehet, vagy nem sok esély van a gyógyulásra. Rosszabb esetben egyből ezzel a fejezettel kezdünk.
Ekkor jön az elutasítás, van akinél rövidebb, van akinél hosszabb. Amikor nem hisszük el, hogy tényleg ilyen súlyos a helyzet, nem hisszük el, hogy pont a mi kedvencünkkel történik ez, és szentül hisszük, hogy az orvos valamit benézett.
Utána jön a düh, hogy miért pont a mi kedvencünk, miért pont így, ha már el kell mennie, miért nem szépen álmában, fájdalommentesen, miért?
Aztán máris ott az alkudozás amikor megpróbáljuk a lehetetlent is. Hátha van még egy gyógyszer, hátha van még idő, hátha meggyógyul, mindent megteszünk. Nálam hosszú ideig ez a fázis volt a leghosszabb, de mára sajnálatos mód megszoktam, és percek alatt az alkudozást túllépem. Ehhez sok idő és sajnos sok tapasztalat kell. Mostanra már tényleg pár röpke (óráknak tűnnek akkor) perc alatt az elutasítás, a düh és az alkudozást végigfut nálam, és rám zuhan mintha egy zongorát ejtettek volna a fejemre a 10. emeletről. Szédülök, hányinger, émelygek, az orvos szavai káoszosan zengenek a fejemben, még sírni se tudok, csak fehéredni…
Ezt követi a depresszió, amikor már látjuk, hogy hiába minden. Ilyenkor jönnek a sírások, ilyenkor alakul ki az, hogy nem szívesen töltünk időt az állattal, mert nem akarjuk látni, ahogy szépen lassan elmegy. Persze ettől még ugyanúgy foglalkozunk vele, de már azzal a tudattal, hogy sajnos ennek hamarosan vége lesz, és jön a nehéz kérdés: magától esetleg kínszenvedéssel menjen el, vagy kevésbé fájdalmas módon, hisz ez már nem élet. Az, hogy belenyugszunk-e vagy soha az egyén függő, de végül így is úgy is tudomásul vesszük, hisz nincs választásunk. Ha hamar belenyugszunk, akkor az esélytelenek nyugalmával tudjuk kezelni az állatot tovább, már nem reménykedünk, már az az utolsó heteket, napokat, órákat akarjuk élhetővé, fájdalommentessé tenni. Persze ekkor is fáj, és feltörnek az érzések, hogy hátha megmenthető, hátha van valami. Van hogy a környezetünkben levő “okosok” nehezítik az egész helyzetet azzal hogy olyan szent igazságokat mondanak, hogy “jaj, hát biztos meg fog gyógyulni”. Ez a legrosszabb, mikor tudjuk, hogy már nem, és nem értik meg. Ha a belenyugvást bekövetkezik, akkor könnyű végiggondolni a végkifejletet, készülni rá.

A döntés meghozása

Ha igazán nagyon szeretjük a kedvencünket, akkor ezt a döntést nagyon nehéz meghozni. Nekünk jobb, ha az állat magától megy el (pláne ha nem látjuk), nem mi “öljük meg”, mert ezt mi nem tudnánk feldolgozni, nem akarunk gyilkosok lenni. Másrészről, akkor az állat és a sors szabja meg az időt, nem mi, nincs az a nyomasztó érzés, hogy de lehet még élt volna x napot, hetet… vagy valamennyit. Nem tudhatjuk, hogy mennyit. Ha tudjuk, érezzük valahol mélyen, hogy az állatnak jobb lenne az altatás, mert tényleg nem fog már meggyógyulni ebből, akkor nem segíteni rajta a legnagyobb önzőség. Inkább viseljük el a lelki terhet, a “gyilkolást”, azt hogy “mi nem tartottunk ki”, de “ő még élt”, hogy “lemondtunk róla”, hogy “szemét alakok vagyunk”… ilyenkor sok minden eszébe jut az embernek, ami nem is igaz, hisz ez nem gyengeség jele, hanem azé, hogy annyira szerettük kedvencünket, hogy tényleg bármit megtettünk, hogy a lehető legszenvedésmentesebb, legjobb élete legyen. Sokkal rosszabb végignézni ahogy utolsó levegővételét veszi, ahogy szenved a fájdalomtól, hogy magánkívül van, vagy ahogy épp fulladozik az állat és nem tudjuk megmenteni, és csak látjuk szenvedni, látjuk a haláltusáját, miközben tudjuk, hogy fájdalommentesebben is elmehetett volna, megtartva némi méltóságát.

Hogyan hozzuk meg a döntést?

Lesz majd egy tiszta gondolat, amikor tudjuk hogy ez lenne a legjobb döntés. Utána a lelkünk, szívünk egyből tiltakozni fog, és jön a belső vívódás. Másra sajnos nem számíthatunk, mindenki hárítani szokta az állásfoglalást ebben az ügyben. Orvosokra se nagyon számítsunk, ők nem segítenek a döntés meghozásában, hisz nem ez a tisztük. Tőlük meg lehet kérdezni, hogy vajon mennyi idő van hátra, mennyire vannak fájdalmai, mit lehet még tenni, mennyit használ. Ezekre nagyjából tudnak válaszolni, de a döntésedben nem segítenek (néhányan mondanak véleményt, ha a saját állatuk lenne, ezt vagy azt tennének), de végül azt fogják tenni amit kérsz tőlük. Mi is látni fogjuk, hogy ez élet még, vagy már csak egy haláltusa és szenvedés. Ha már belül érezzük a döntést, akkor is kimondani, aláírni az eutanázia papírt kínszenvedés. Nyugodtan hagyjunk magunknak pár percet átgondolni a következőket:
– az állatnak milyen az életminősége? Élet ez még neki vagy csak szenvedés?
– tudtok csillapítani a fájdalmán, van értelme? – tudnak adni erős fájdalomcsillapítókat, amik szinte kiütik az állatot mert opiát tartalmúak, de halálig ezen élni nem állapot. Az úgy nem élet igazából, de az is lehet, hogy pár nap ilyen után már a sima fájdalomcsillapító is elég egy kis időre. Szóval el kell dönteni, minek van értelme az állat érdekében!
– egy axinál nem, de egy magasabb szocializációjú állaton látni: akar-e még élni? (amikor a döntést meghozzuk, ők érzik, érzik a vívódást és látszólag mutatják, hogy élni akarnak, ezért nehéz a döntést meghozni, így az elmúlt napokra gondoljatok, ne a pillanatnyi helyzetükre)
– az állatnak mi lenne a jobb?
– nem csak önzőségből nem akarod elaltatni, hogy ne kelljen tovább ápolnod, próbálod hárítani a döntést? – ne légy önző, zárd ki magad, zárd ki a szíved és a fenti kérdésekre válaszolj őszintén, és szerettedet nézd csak, neki mi lenne a jobb
– úgy érzed hogy szabadulnál tőle, bárcsak lenne már vége az egésznek, hogy ne terheljen? – ez természetes, ezt az érzést ne vedd figyelembe, ez ne segítsen a döntésben, mert később lelkiismeret furdalásod lesz, még akkor is ha helyesen döntöttél. Ez már a végső elkeseredettségi fok, amikor már csak túllenni szeretnél mindenen.
Ezek után válaszolnunk kell a dokinak, és ki kell mondani a döntésünket. Ha az eutanázia, akkor nagyon nehezen és fájdalmasan fog menni. Nem szégyen elpityeregni orvosnál.
Ennél csak egy nehezebb van, amikor magunk csináljuk a nehezét, a legfájdalmasabb részét. Axiknál orvos nem fog eutanáziát csinálni (általában), ránk fog ez a nagyon fájdalmas feladat hárulni.
Egy nagyon fontos: azt semmiképp se csináljuk, hogy úgy hárítjuk a döntést és a tetteket, hogy bár tudjuk hogy lépni kéne, de hagyjuk az állatot magában, hogy oldja meg a haláltusát ahogy akarja. Nincs rosszabb mint egyedül meghalni, gondoljatok a saját helyzetetekre. Igaz egy axi nem olyan, de nekem volt olyan állatom az ölembe feküdt bele meghalni, vagy aki megvárta hogy felébredjek, addig kitartott, aztán látszott, hogy amikor kézbe vettem, megnyugodott és nem küzdött tovább.Ha haljon meg magától az állat (mert ez a döntésetek, vagy nincs lehetőség eutanáziára, mert annyira hirtelen romlott az állapota, pedig volt még némi remény), akkor segítsétek végig a haláltusáját, hogy a lehető legkönnyebb legyen, vagy hozzátok meg a döntést és intézkedjetek!
Sokaknál az utolsó fázis, a belenyugvás a halál után következik be. Hol pár nap, hogy még aznap. Ilyenkor a hiány, a fájdalom, a helyes döntés firtatása, és némi nyugodtság a jellemző. Van aki ilyenkor még dühös magára, de ő is meg fog nyugodni. Ha a leírtakat nagyjából követtétek, a kérdésekre válaszoltatok, és azoknak megfelelően cselekedtetek, bizonyára jól döntöttetek, de ezt nektek kell eldönteni, ti választásotok volt, amin nem lehet már módosítani.
Ha úgy érzitek rossz döntés volt, mérgesek vagytok magatokra, sírva dühöngtök, csapkodtok (van aki ilyen), akkor üljetek le és gondoljátok át az eseményeket, tegyétek fel ismét a kérdéseket, hogy hogyan döntenétek, ekkor meg fogtok nyugodni, ha jól döntöttetek.

Orvosilag több minden lehetséges, ezzel mit kezdjünk?

Mit kezdjünk akkor, amikor az orvos közli, hogy ezt meg azt meg lehetne próbálni, de xy esély van, hogy ottmarad az asztalon, vagy hogy a rá következő hétben nagy esély van a halálra, de nagy fájdalmai lesznek, vagy hogy igazából műtéttel is max. fél éve van, de abból 2-3 hónap a lábadozás, ha egyáltalán sikerül.

Mindent megpróbál hátha típus

Van aki utolsó leheletéig, amíg orvosilag lehet kísérletezni/próbálkozni, addig kitart, nem számít, hogy mennyire kicsik az esélyek, vagy mennyire fog fájni az állatnak, de hátha túléli. Ha túléli, akkor ez orvostudományi előremutató beavatkozás volt, lehet mást is meg tudnak vele menteni, tapasztalat az orvostudomány oltárán. Ez a fejlődés alappillére, sok axinál mi is próbálkoztunk csak, míg sikerült gyógymódot találni, ami ma már alkalmazunk.

Meghúzzuk a határt típus:

Van aki, azt mondja, hogy túl nagy ár (nem pénzügyileg), túl sok fájdalom, túl kevés eséllyel. Az ő állata nem kísérleti patkány, hogy új eljárásokat próbáljanak rajta, meg különben is az eddigi statisztikák túl elszomorítóak. Az állat aki egész életében minden napját velünk töltötte és esetleg mindenki mást utál, annak az állatnak kínzás lenne egy idegen helyen, idegen emberekkel a kórházban. Persze pl. egy axolotl esetében ez nem annyira mérvadó, de egy magasabban szocializált lelkisebb szőrős kedvencnél ez már komolyan figyelembe veendő tény. Akkor inkább az a maradék egy hónap békében, fájdalom-csillapítózva sok szeretetben velünk teljen el, és a kezünkben aludjon el, amikor látjuk, hogy már nem élet.
Elég éles a különbség a két szemlélet között, mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy melyik utat választja, mindkét szemlélet mellett van erős érv és ellenérv. Mindkét szemlélet megérhető, vagy pont hogy nem érthetjük meg, mert nem mi vagyunk a helyzetben.
Személy szerint már mindkét utat megjártam, de mindegyik eset más, ezért nem hasonlíthatóak össze. Mindig az adott szituációban kiértékelve kell választani.

És hogy folytatódik az élet tovább?

Sokan úgy érzik, ha csak egy állatkájuk volt, hogy nincs miért hazamenni, üres a lakás, kihűlt, rideg, nincs benne élet. Ez majd idővel enyhülni fog. Próbáljunk kicsit felejteni, kicsit magunkkal foglalkozni, saját lelkünk kényeztetni. Ilyen egy új állatka is, aki feledteti velünk a fájdalmakat, és újra nagy örömöt hoz és elfoglaltságot, de vegyük figyelembe magunkat, hogy mennyit tudunk elviselni. Ő is lehet meg fog betegedni, és egyszer biztosan meg fog halni, esetleg még rosszabb lesz a helyzet mint az előző, ki fogjuk-e bírni. Van aki besokall. Eleinte nem értettem azokat, akik mondták hogy többet ők nem vesznek állatot, max. csigát vagy halat, mert azokat kibírják, ha meghalnak. Most már én is eljutottam erre a szintre, megértem őket, valószínűleg soha nem lesz többé patkányom, lehet hogy nyulam se, pedig a szívem szakad meg mikor látom valakinek a patkányát, nyusziját hogy milyen jó lenne, milyen édes, milyen aranyos, okos…
Tanulság:
Van érv a “természetes halál” és az eutanázia mellett bőven. Mindenki másképp gondolkozik, más húzza meg a döntési határt. A lényeg, hogy döntsünk mindenképp, ne csináljuk, hogy nem döntünk. Ha nem teszünk semmit, az is egy döntés része legyen és fogadjátok el.

Összefoglalva az főbb jellemzőket

Azt az esetet veszem alapul, amikor semmi esély a gyógyulásra, vagy nagyon nagyon nagyon kevés (ez már általában csak a szívünk diktálja), az állatnak fájdalmai vannak, szenved:
Természetes halál:
– nem nekünk kell dönteni, nem mi szabjuk meg a halál idejét (önzőségből ne hárítsuk a döntést a természetre, mert az lemondás)
– nem kell ott maradnunk, végignéznünk (ez önzőség ha ezt tesszük)
– az állat szenved, már nem élet esetleg neki
– végig kell néznünk a fájdalmas szenvedést ha nem vagyon önzők és vállaljuk a döntést
– fájdalmas haláltusát kell átélnie az állatnak
Eutanázia:
– meg kell vívnunk a lelkünkkel hogy az állatnak jobb-e így (önzőségből ne altassunk el, az állat érdekeit nézd, ne a sajátod)
– az állat nem szenved halálig fölöslegesen
– az állat méltóságteljesen mehet el fájdalommentesen, nincs haláltusa
– az Eutanázia legnagyobb előnye lehet, hogy végig ott tudunk maradni kedvencünkkel, simogatjuk, kezünkbe tartjuk, nem érzi, hogy elhagytuk, hogy lemondtunk róla. Másik nagy előnye, hogy akkor következik be, amikor mi eldöntjük. Ha úgy érezzük, hogy egyszerűen képtelenek vagyunk ma megtenni, de ma kellene, akkor kérhetünk opiátot az állat részére, az utolsó napot vele tölthetjük, kényeztetve őt, nagyon szeretve. Persze ez csak akkor opció, amikor maga a fájdalom és a szenvedés miatt kell elaltatni, mert maga a betegségtől még napokig élhetne saját hasmenésében fetrengve, nyöszörögve, fájdalmak közepette amiket ellenségünknek se kívánnánk…. Előny, hogy előre át tudunk mindent gondolni, ha elfogadtuk, hogy meg fog halni, és eutanáziára lesz szükség, akkor tudjuk magunkat szoktatni a gondolathoz, meg tudjuk tervezni, hogy mit fogunk tenni az utolsó napon/órákban. Hogy fogjuk vinni, mit kérünk az orvostól, kérünk-e hamvasztást, esetleg kinézzük melyik vállalkozástól, milyen urnába stb.

A környezet:

Jó, ha van akivel meg tudod beszélni az érzéseidet, a gondolatmenetedet, aki meghallgat, de ez ártó is lehet, ha nem megfelelő személlyel teszed. Minél többször kimondod/leírod az opciókat, az érzéseidet, annál inkább letisztul a kép és érezni fogod, mi a helyes. Néha nagyon sokat tud segíteni néhány megértő szó, vagy egy másik szemlélet. Mindenképp próbáljatok valaki olyat keresni, aki segít átvészelni nektek ezt az időszakot, még akkor is ha csak virtuálisan tud veletek lenni. Most már a okostelefonok világában, könnyű “magaddal” vinned a támogató, segítő személyt a rendelőbe, aki virtuálisan/verbálisan tud segíteni.
Remélem a leírtak segítenek másnak felismerni, hogy hol tart, és végigsegíti ezen szomorú eseményen. Ezek a tanácsok, volt akinek már segítettek. Aki úgy érzi, válaszolhat, adhat tanácsot, szemléletet a témában, vagy ha valaki úgy érzi, megkereshet privát üzenetben is ha lelki problémái vannak.
Ha ebben a témában nem találsz senkit, aki megértene, vagy akivel átbeszélhetnéd az opciókat, az aggályaidat stb… nyugodtan fordulj hozzánk!

Végezetül a szivárványhíd:

A Mennyországot a földdel egy híd köti össze, amelyet Szivárványhídnak neveznek.
A híd innenső oldala a lágy zöld fűvel borított dombok, hegyek és völgyek földje. Ha egy állat meghal, aki nagyon közel áll valakinek a szívéhez, a halála után a Szivárványhídhoz megy. Itt mindig van elég víz és eleség, folyton lágy tavaszi szellő fújdogál.
Az öregek megfiatalodnak, a sérültek újra épek és egészségesek lesznek, pont olyanok amilyennek álmunkban látjuk őket nap mint nap, vagy amint emlékeinkben újra és újra előjönnek. Napjaik önfeledt játékkal telnek, boldogságuk mégsem teljes mivel mindegyiküknek hiányzik az a pótolhatatlan személy, akit maguk mögött hagytak.
Nap mint nap játszanak és rohangálnak, de eljön a nap, amikor egyikük hirtelen megáll. Fénylő szemei a messzeséget fürkészik, vágyakozó teste remegni kezd. Hirtelen kitör a csoportból, és szinte repül a zöld fű fölött egyre gyorsabban és gyorsabban. Észrevesz Téged, és amikor te és különleges barátod újra találkoztok összeölelkeztek az örömteli újraegyesülésben, és soha nem váltok el többé. Az öröm csókjai záporoznak arcodon, kezed újra simogatja a szeretett fejet, és végre újra belenézhetsz azokba a bizalommal teli szemekbe, amelyek oly régen távoztak az életedből, de a szívedből nem hiányoztak soha.
Együtt mentek át a Szivárványhídon.” /ismeretlen szerző/